16:Chapter

Kellemes hangulat járta végig a helyiséget. Az étel egy gyorsan összedobott Kimbap volt, de ez egyáltalán nem zavart, hisz szinte egy olyan embert sem ismerek, aki ne szeretné vagy felelne meg neki. Nekem ez is pont elég volt egy "romantikus" vacsorához, ám a függöny egyik apró réséből egy embert pillantottam meg a hátsó kertben. 

 -Valaki van a kertben! - rohantam az ablakhoz, de JB gyorsabb volt, és elállta előttem az utat.

 -Nincs ott semmi. Üljünk vissza inkább, vacsorázzunk meg, mielőtt kihűlne!

 -Megnézem, aztán ehetünk - akaratoskodtam. Továbbra sem engedte, hogy megközelítsem a tárgyat, de makacsságom máig sem hagyott alább, így újra próbálkoztam. Átbújtam kezei alatt, melyre nem számított, majd kihúztam a függönyt. Tágra nyílt szemekkel bámultam az öt fiút a kertben ácsorogva egymás mellett. Összesen két esernyővel a kezükben dideregtek, nehogy elázzanak a szakadó esőben. 

 -Omo! - rohantam ki a kertbe. - Köszönöm a vacsorát, JB!

 -Szia Nessy! - integetett vidáman Jr., majd tüsszentett egy hatalmasat, amelybe szinte a föld is beleremegett.

 -Ti mióta és miért ácsorogtok idekint? - emeltem fejem fölé a pulóveremet, hogy ne ázzak el.

 -Mert...' - kezdett bele BamBam, de félbeszakítottam.

 -Mindegy! Majd bent megbeszéljük, igyekezzetek! - hadonásztam a kezeimmel az épület felé. Mind az öten elhúzták a csíkot egy kevéske pillanat alatt, ezért futva rohantam én is utánuk. - EL NE MOZDULJATOK INNEN!

 -Mi? Miért? - torpant meg Mark ijedten az előszoba kellős közepén, majd a többi tag is úgy tett.

 -Összepiszkoltok mindent! - mutattam a padlóra, ahol csurgott le róluk a sáros víz. - Sminkes vagyok, nem takarítónő! 

 -Akkor hogy menjünk be? - kérdezte Yugyeom, és összenézett a többiekkel. Elrohantam egy köteg törülközőért, majd az arcukba nyomtam őket. 

 -Öltözzetek át!

 -Itt?!

 -Ne! Egyelőre csak kapjátok le a ruháitokat, és törülközzetek meg. Utána mindenki öltözzön fel ott, ahol akar. Addig elmegyek a felmosóvízért - hagytam magukra őket. Direkt lassabban mentem, hogy elég idejük legyen elvégezni a dolgaikat, amíg én távol tartózkodtam. Mire odaértem, csak egy nagy sártócsa úszott a padlón, a fiúk eltűntek, mint ahogyan azt előbb megbeszéltük. 

 -Na? Miért voltatok odakint? Beszélgessünk egy kicsit... - pislantottam a kanapén ülő fiúkra, akik kérdésem hallatán a földre szegezték tekintetüket. Vallatásuk közben meleg teát készítettem nekik, mivel rendesen áthültek. Elég szokatlan volt ez az anyuka szerep, hisz annyi idős lehettem talán, mint Yugyeom és BamBam.

 -Mert szeretünk az esőben lenni - próbálkozott Junior.

 -Hogyne - válaszoltam feléjük sem nézve, miközben öntöttem ki a bögrékbe a meleg italt. - Azért rohantatok be úgy a házba, mint a villám.

 -Aigoo, Hyung! - lökte oldalba Yugyeom Juniort. 

 -JB, nincs semmi hozzáfűznivalód? - adtam neki is oda a bögréjét, majd a többieknek is. 

 -Talán - húzta el a száját. 

 -Mi akartunk kimenni, hogy ne zavarjunk titeket! - vette védelembe Youngjae.

 -Felejtsük el - legyintettem, hogy ne próbálják megmagyarázni a történteket. - Csak ne legyetek betegek. Nem szeretném, ha mind az öten kórházban végeznétek.

 -Akkor lehetnénk Jackson szobatársai! - csillantak fel Jr. szemei.

 -Örülne neki - nevettem el magamat cinikusan. Miután mindenki kivégezte a teáját, egyesével elmentünk lefürdeni. Először az ázott személyeket küldtem el, majd utoljára én következtem. Azt hiszem, sosem esett ennyire jól a forró víz, mint ma este. Később az emeletes ágy felső részén feküdtem, és Markkal beszélgettem, aki az alsó részen terült el. A holnapi nap programtervét ecseteltük, mivel a lista szerint övé a csütörtöki nap. Még ő maga sem tudta, hogy mit szeretne csinálni, de úgy beszéltük meg, hogy majd alakul valahogy, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. 

Hajnalban arra keltem fel, hogy rendkívül fájt a hasam és enyhén hányingerem volt. Csendesen lemásztam az ágyról, és a fürdő felé osontam. A tegnap esti étel tartalma teljes egészében kijött belőlem. Megmostam gyorsan az arcomat, de ismét rámtört a hányinger, ezért fürdőbe cipeltem a vastag takarómat, ha megint rosszul lennék, ne kelljen átmásznom Markon. Szerencsétlenségemnek köszönhetően az előbb is majdnem felkeltettem őt, mivel beléakadt a takaróm, mikor lefelé másztam az ágyon. Kényelmesen megágyaztam a földön, majd hamarosan álomba merültem. Néhány óra elteltével lépéshangokat észleltem, amelyek egyre csak hangosodtak, azaz valaki felém közeledett. 

 -Hányinger? - pillantottam meg JB-t az ajtóban.

 -Hm - bólintott szerte álló hajjal. Belenyomtam a fejemet a párnámba, és az oldalamra fordultam, hogy háttal legyek neki.

 -Honnan volt az a Kimbap? - szólaltam fel pár perc múlva. Azt gondoltam, hogy frissen készült, de ezek után már kezdtem kételkedni benne. 

 -Jin Young anyja hozta még valamikor.

 -Aigoo, mennyi ideje volt az a valamikor? - kérdeztem vissza. Egy ideig csend lett, valószínűleg elgondolkodott. 

 -Múlt héten - szólalt fel végül. Arcom hamarosan elfehéredett, mikor jobban belegondoltam abba, hogy mit is fogyasztottam el nemrégiben. 

A kórházban voltunk Jacksonnál, viszont nem egy vendégként, hanem szobatársként. A nap folyamán kiderült, hogy JB és én ételmérgezést szenvedtünk. Átestünk kellemetlenebbnél kellemetlenebb vizsgálatokon, mire végre csak a pihenés várt ránk. Mivel egész nap unatkoztunk, elmeséltük Jacksonnak hogyan kerültünk ide, ő pedig nevetve a fejünkhöz vágta azt, hogy "idióták vagytok". Nem tudtam mit kezdeni magammal, az ágyban forgolódtam állandóan, és hallgattam a két fiú beszélgetését. Vártam, hogy JB végre elhagyja a helyiséget, aztán beszélni tudjak Jacksonnal. Mikor ez végre megtörtént, azonnal le is csaptam rá.

 -Tényleg amnéziád van? - tértem rá a lényegre. Nem mondott semmit. Ha nem szólalt volna meg idővel, azt gondolnám, hogy nem is hallotta meg a kérdésemet. 

 -Melyik tag mondta el? - szisszent fel.

 -Az mindegy. Csak kíváncsi vagyok - néztem a szemébe. - Akkor igaz?

 -Az.

 -Sajnálom.

 -Nem kérek a sajnálatodból - válaszolt gorombán. - És sajnálni sincs miért. Megtörtént és kész. Élem az életemet tovább. Úgy is régen történt már. 

 -Akkor az a kép a húgodról, az nem is ő volt?  

 -Nem - vonta meg a vállát. - Én sem tudom kicsoda.

 -Akkor miért mondtad azt, hogy a húgod? Nem lett volna egyszerűbb elmondani az igazat? 

 -Száll már le rólam! Foglalkozz a saját életeddel, ha már itt sem lehetek egyedül!

 -Rendben - bújtam vissza a takarómba. Megszoktam már ezt a beszédstílust, de most először fájdalmat éreztem emiatt. Könnyeim is előtörtek, ezért próbáltam bebújni a takaró alá, nehogy meglássa vagy meghallja.

 -Te...te most sírsz?

 -Nem - hazudtam, ami elég komolytalanul hangzott. Idő közben JB is visszatért, aki egyből észrevette lelkiállapotomat annak ellenére, hogy elbújtam.

 -Nessy! Miért sírsz? Fáj valamid?

 -Nem sírok! - másztam ki az ágyból hisztérikusan. Felkaptam magamra a köntösömet, majd kicsoszogtam a kórteremből. A kórháznak volt egy hatalmas kertje, ahová a betegek kiülhettek levegőzni vagy társalogni. Ott foglaltam helyet én is egy üres padon. Felhívtam a szüleimet, mivel ezen a héten teljesen elfelejtkeztem róluk, ami miatt bűntudatom támadt. Utána Min Hye-nek ecseteltem el idekerülésem történetét és egyéb eseményeket, amik ebben a néhány napban zajlottak le. Az öt fiú, akiket reggel magukra hagytunk, azóta sem vették fel a telefont. Kezdtem aggódni miattuk, ezért felhívtam a manager urat, hogy nézzen be hozzájuk, nem történt-e valami velük. Feltápászkodtam a padról, majd visszaindultam, hogy lepihenjek egy kicsit. Kinyitottam az ajtót, ám valami változás szemet szúrt nekem a szobában.

 -Yah, Te! Már megint itt vagy?! - ordítottam rá az ágyamon fekvő Sehunra. Kikerekedett szemekkel nézett rám, valószínűleg ő is ugyanúgy meglepődött, mint én. 

 -Hé, srácok! Azt nem mondtátok, hogy ő a harmadik - nevette el magát.

 -Látom elemedben vagy - mutattam rá. - Szóval megtennéd, hogy lefáradsz az ágyamról? 

 -Hm - morgott egyet, és legurult onnan.

 -Már csak az hiányzik, hogy még több ember legyen itt - mondtam cinikusan, miután körbenéztem a helyiségben.

 -Nekem mondod? Az előbb még egyedül voltam itt, erre ma reggel beállítottatok ketten is - helyeselte Jackson. - Mehettetek volna másik kórterembe. Annyi van még itt!

 -Hé, örülj, hogy társaságod lett, és nem kell hetekig egyedül lenned! - kérte számon JB. Sehun csak nevetett az egészen, ami szemet szúrt mindhármunknak.

 -Te meg mit nevetsz?! - rivalltunk rá egyszerre. Hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról, mindenki komolyan nézett előre percekig. A csendet az ajtó nyitódása szakította félbe.

 -Junior! - borultam le az ágyról, és futottam hozzá.

 -Ne! Ne! Ne ölelj meg! - hátrált.

 -Miért? - fékeztem le, majd kérdő tekintettel pislákoltam rá.

 -Beteg vagyok, nem szeretném, ha te is elkapnád.

 -Omo, mi történt? 

 -Tüdőgyulladás - mutatott magára, majd a többi tagra, akik most érkeztek meg. - És nekik is.

 -Mindenkinek?! - tátottam el a számat.

 -Szobatársak leszünk! - kaptam meg a választ a kérdésemre.